Mit kell tudni néhány állatról?

Tigris

Elterjedése

A tigris korábban a Közel-Kelettől a Távol-Keletig Ázsia jelentős részén előfordult. Mára szabadon csak Kínában, Tibetben, Szibériában, Mongóliában, Malajziában, Thaiföldön, Nepálban és Indiában lelhető fel.

Élőhelye igen változatos, a trópusi esőerdőkben, a száraz erdőkben, a mangrovemocsarakban és a magas füvű területeken egyaránt megtalálható. A legtöbb tigris erdőkben, illetve füves területeken lakik, amihez bundájuk mintázata is alkalmazkodott. Bár első látásra kirívónak tűnik a fekete csíkozás narancssárga alapon, de a száraz, narancssárgás árnyalatú fűben nagyon jól el tud rejtőzni.

Alfajok

A tigrisnek kilenc alfaját írták le, melyek közül három kihalt.

Életmódja

Szibériai tigris (Panthera tigris altaica)
Indokínai tigrisek (Panthera tigris corbetti)

A tigrisek magányos állatok, hosszabb ideig csak a nőstény és utódai élnek együtt. Bár egész nap aktívak lehetnek, főleg alkonyat után és éjszaka vadásznak. A legtöbb macskafélétől eltérően a tigris szereti a vizet, jól és kitartóan tud úszni. A nagymacskák közül csak a jaguár és a tigris számítanak jó úszónak, a tigriseket gyakran látni, amint tavakban és folyókban úsznak.

Visszahúzható karmainak és erős lábainak segítségével kiválóan mászik fára, és akár 8–10 méteres ugrásokra is képes. A hímek és a nőstények egyaránt saját territóriumot birtokolnak, a hímeké többszöröse lehet a nőstényekének, és egy hím területe több nőstényét is átfedheti. Területük határát állandóan jelölik a jellegzetes tereptárgyakra spriccelt vizeletükkel, valamint karmolásnyomokkal. Nincs természetes ellenségük, egyedül az ember jelent számukra veszélyt, míg a kölyköket kifejlett fajtársaik ölhetik meg.

A tigris fő táplálékát a nagy testű patások képezik, szarvasok, antilopok, vaddisznók, bivalyok, de akár a fiatal elefántot vagy orrszarvút, sőt alkalmanként medvéket, leopárdokat és krokodilokat is zsákmányolhat. Emellett azonban a kis testű fajok, mint például madarak, rágcsálók, békák és halak számára is veszélyt jelent, de a dögöt sem veti meg. Általában nem eszik minden nap, egy-egy sikeres vadászat után azonban egyszerre akár 40 kg húst is elfogyaszt. A kisebb zsákmányállatokat a tarkóra mért harapással öli meg, míg a nagyobb testű prédának a torkát harapja át, így fojtva meg áldozatát. Átlagosan 10–20 vadászatából mindössze egyszer jár sikerrel.

Nem nevezhető tipikus éjszakai vadásznak, nappal is gyakorta kóborol, territóriuma határait újra kijelölve. Naponta 35–40 km-t is megtesz, vizeletével, végbélmirigyének váladékával sokáig fennmaradó szagjeleket hagy maga után. Vadászata során a már kijárt ösvényeken settenkedik nesztelenül, lesve a préda felbukkanását. Vadat észlelve odalopakodik a közelébe, mindig figyelve, hogy a szél szembefújjon, így az elejteni kívánt áldozat nem érezheti meg a közelgő tigrist, majd pár hatalmas ugrás után megragadja azt. A veszélyes önvédelmi fegyverrel, aganccsal, szarvval rendelkező állatoknak a torkát ragadja meg, a vaddisznóra egyszerűen, macska módjára ráveti magát. Főleg nagyobb patás állatokat zsákmányol, de Szibériában ínséges időkben, vagy ha a rágcsálók nagyon elszaporodnak, egerészésre is adja néha a fejét. Kerüli az emberlakta vidékeket, de India sűrűn lakott folyópartjain emberevő példányok is kialakulhatnak. Ezek főleg beteg vagy idős tigrisek, amelyek felfedezik, hogy az embert könnyebb elejteni, mint a dzsungel vadjait. Az elejtett zsákmányt sosem kezdi ott helyben elfogyasztani, azt mindig elhurcolja valami védett bozótba. Egyszerre 35–40 kg húst is képes megenni. Ha jóllakott, a maradékot elrejti, fűvel, ágakkal befedi. Az így elrejtett zsákmányához később visszatér, még akkor is, ha az már oszlásnak indult. Kitűnően úszik, képes a víz alá is lebukni halászat közben. Ha melege van, szívesen hűsöl a vízben órákon át.

Szaporodása

Tigriskölyök

A tigriseknek nincs kitüntetett szaporodási időszakuk, bár az északabbi területeken élők többnyire csak télen párzanak, így tavasszal jönnek világra az utódaik. A nőstények mindössze 3-6 napig ivarzanak, ezt átlagosan 103 napos vemhesség követi, melynek végén általában 2-3 kölyök látja meg a napvilágot. Születéskor súlyuk 780-1600 gramm, szemük csak a második héten nyílik ki. A kölykök 3 hónapos korukig szopnak, szilárd táplálékot már a második hónaptól kezdve fogyasztanak, de csak másfél éves korukban válnak önállóvá. A nőstény egyedül neveli utódait, akik féléves koruktól követik anyjukat a vadászatok során is, azonban általában 2-3 éves koruk között hagyják el végleg a szülőterületüket. Az ivarérettségüket 3-4 éves korukban érik el. Várható élettartamuk a szabad természetben ritkán haladja meg a 10 évet, fogságban azonban 20 évnél is tovább élhetnek.

 

Fehér tigris

Searchtool right.svg  

A fehér tigris nem önálló alfaja a tigrisnek, csak egy színváltozata. A természetben igen ritkán fordul elő, mivel feltűnő színe miatt a fehér egyedek túlélési képessége kisebb, mint normál színezetű fajtársaiknak. Mindazonáltal nagyon ritkák a szabad természetben a teljesen fehér színű egyedek. Néha előfordul, hogy a bengáli tigris hasára jellemző fehér szín máshol a testen is megjelenik és ott nagyobb kiterjedésű fehér foltokat ad.

A tigrisek közül kizárólag a bengáli tigrisnek fordulnak elő a természetben fehér egyedei. Fogságban a szibériai tigrisek közt is előfordulnak fehér egyedek, igaz ezek nagyon ritkák. Vagyis a fehérségért felelős genetikai módosulás a bengáli tigrisek populációiban alakult ki, és nem terjedt át más, nem bengáli populációkba (lásd a génáramlásról szóló cikket).

Fehér tigris a nyíregyházi állatparkban

  • Bengáli tigris

  • Szumátrai tigris

  • Szibériai tigris

  • Indokínai tigris

  • Dél-kínai tigris

  • Maláj tigris

Tigris a vízben

Ló

A ló (Equus caballus) az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjéhez, ezen belül a lófélék (Equidae) családjához tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy háziasítottból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használhatjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a háziló névvel különböztethetjük meg (Equus ferus caballus).

 

A ló története

Törzsfejlődés

A ma ismert ló (Equus caballus vagy Equus ferus caballus) hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki, melyek a kutyánál nem voltak nagyobbak, lábaikon öt-öt ujj volt, és minden ujjukon pataszerű elszarusodott képződményt viseltek. Később a ló evolúciójában a legjelentősebb változás a láb átalakulása (az ujjak folyamatos visszafejlődésével) volt.

A lófélék törzsfejlődésének lépései:

Elülső lábain négy-négy, míg a hátsókon már csak három-három ujja volt. Ujjaikon a kutyákéhoz hasonló ujjpárnák voltak (Ezek maradéka a ló lábán látható ún. szarugesztenye vagy szarusarkantyú.) Átlagos magassága 36 cm lehetett (több különböző méretű változat is létezett. A legkisebb 25 cm, míg a legnagyobb 50 cm magas lehetett.). Élőhelyei feltételezhetően laza talajú őserdők, vízpartok és iszapos területek voltak. Fogazata alapján lombevő volt, az alacsonyabb cserjék és az aljnövényzet leveleit ehette, de már megjelentek a fűevésre való áttérés kezdeti jelei. Szőrzetének színe nem ismert, de életmódja alapján a tudósok leginkább a szarvashoz hasonló, barna, pettyes bundával képzelik el.

A Mesohippus és a valamivel fejlettebb Miohippus két hasonló, és részben egymást követő időben élt ősló volt. Mind a négy lábukon három ujjuk volt, közülük a valamivel vastagabb középsőre nehezedett a legnagyobb súly. Táplálékuk kezdetben leginkább puha lombú fák és cserjék hajtásai voltak. 10-25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdőket szavannák, sztyeppék váltották fel, amihez az állatok úgy alkalmazkodtak, hogy fogazatuk egyre inkább alkalmassá vált a fűfélék fogyasztására, valamint nyakuk megnyúlt, hogy kényelmesen elérjék a füvet. Szemük is megváltozott, a fej oldalára tolódott el, így látóterük megnőtt (bár a binokuláris látómező csökkent.), így könnyebben észrevették a közeledő ragadozókat.

A Miohippus-ból alakult ki. Még mindig több ujja volt, de már a testsúly nagy része a középső ujjon volt. Lábain már pata volt.

  • Pliohippus – körülbelül 6 millió éve jelent meg. Az első ősló, melynek minden lábán egy ujj volt. Ujjain a mai lovakéhoz teljesen hasonló pata volt.
  • Equus caballus – körülbelül 1 millió évvel ezelőtt jelent meg. Nem más mint a ma élő ló. Később több változat is kialakult.

A közhiedelemmel ellentétben, a zebra a lófélék családjában nem a lovakhoz, hanem a szamarakhoz tartozik.

A ló háziasítása

A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában körülbelül 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátas állatként.

Anatómia

A ló anatómiája egy 15. századi egyiptomi iraton
A ló anatómiája

A ló páratlanujjú patás állat. Izomzata fejlett, erős.

A lónak testéhez képest kis gyomra van, ezért figyelni kell etetésére. Túletetés esetén különböző halálos szövődményű betegségek alakulhatnak ki.

A ló fejformái

A fejformán a ló fejének oldalnézetét értjük. Ennek ismeretében következtethetünk a ló fajtájára, de csak esztétikai szempontból van jelentősége, a használhatóságot nem befolyásolja.

  • Egyenes fej: a ló feje oldalról egyenes.
  • Kosfej: konvex profilú fej
  • Félkosfej
  • Juhfej: a fejnek domború a homlokcsontja
  • Ékfej: oldalról nézve rövid fej, mely a nagy rágóizom tájékán aránytalanul szélesebb, mint a szájnyílásnál
  • Disznófej: durva, burkolt fej
  • Csukafej: konkáv profilú fej

A ló háta és fara

A ló hátát alapvetően a test többi részéhez viszonyított hossza alapján jellemezzük. Az ideális háthossz általában a hasznosítás függvénye: a lovassportokban leginkább a közepesen hosszú hát, a hidegvérű fajtáknál a rövid hát az ideális. A ló "farmotoros jármű": erejét, sebességét és teljesítményét nagyban befolyásolja a far alakja és izmoltsága. A hát és a far formája között nincs összefüggés, mindkét testtáj bármelyik formája kialakulhat egy-egy egyednél.

  • Dinnye alakú far és előremélyedt hát: a dinnye alakú far ideális, mivel a gyors mozgást segíti. Az előremélyedt hát gyakran idősebb lovaknál jelenik meg. Hátaslovak esetében a hosszú hátizom és a hátcsigolyák fokozott terhelését vonhatja magával. Fogatlovaknál nem jelent problémát.
  • Vékony törzs: a vékony törzsű ló gyakran nem megfelelő teherbírású, hiszen kevés hely van a testében a vérkeringés és légzőszervei számára.
  • Csapott far és ideálisan ívelt hát: a csapott far ált. csak szépséghiba, bár bizonyos egyedek a hátsó lábukkal gyakran belelépnek az elülső sarokvánkosba.
  • Vízszintes far és egyenes hát: az ilyen farral rendelkező ló ált. ugrásnál kevés erőt tud kifejteni, és gyakran egyensúlyi problémákkal küzd. Egyenes hát esetén a hát felső vonala majdnem vízszintes. Ált. csak szépséghiba.
  • Pontyhát: a martól lefele lejt egy kicsit a hát és a far is: az ilyen ló számára különösen nagy a lovas hordása, és mozgása is kötött az ideálishoz képest.

Színek

A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festékanyagot tartalmaz. Szinte minden lónak és póninak sötét a bőre, kivéve a fehér jegyek helyén, például a fejen vagy a lábvégeken, ahol a bőr rózsaszínű, egész testükön. Általában amit fehér lónak mondunk, az valójában szürke. Ezeknek is sötét a bőre, ami azonban csak az orrtájékon látszik.

  • Alapszínek: fekete, pej, sárga és fakó
  • Kevert színek: deres, szürke és tarka

A korral a lovak színe is változni szokott. A szürke lovak sötét színűnek születnek, majd egyre több fehér szőrszáluk nő, és idővel egészen fehérnek tűnnek. Egyes szürkék szőrében idős korukra sötét, általában barna pettyek jelennek meg. Az ilyen lovat legyes szürkének nevezzük. A fekete a pej és a sárga színű lovaknál is előfordul, hogy a szőrzetükben, sörényükben és farkukban ősz szálak jelennek meg.

Alapszínek

Fekete:

  • A fedőszőre fekete, sörényével és farkával együtt.
  • Nyári fekete: a fejen, a hason és a horpaszon a szőrzet sötétbarna, a hosszúszőrök (sörény, farok) feketék.

Pej:

  • Sima pej: testén a szőrzet a barna különböző árnyalata, a sörény, a farok és a lábvégek feketék.
  • Világos pej: szőre világosbarna, sárgás árnyalatú.
  • Sötétpej: szőre egész sötétbarna, a has alján világosabb árnyalatú.
  • Gesztenye pej: vöröses árnyalatú barna szőrzet, a hosszúszőrök és a lábvégek feketék

Sárga:

  • Sok árnyalata van. A farok, a sörény lehet sötétebb vagy világosabb.
  • Májsárga: a ló színe sötét mélysárga; a farok, sörény és a lábvégek hasonló színűek vagy egy árnyalattal sötétebbek, mint a fedőszőr, fekete szőrszál sehol nem található.
  • Palomino:a fedőszőrök aranysárgák, a farok és a sörény pedig szalmasárga, kívánatosabb a minél világosabb színű.

Kevert színek

Deres

  • Vércsederes: sárga fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek.
  • Pejderes: barna fedőszőrbe fehér szőrszálak keverednek.
  • Vasderes: a szürke fedőszőrzetbe fehér szőrszálak keverednek.
  • Almásderes: a fehér színű szőrön kerek szürkés foltokat formáz a szőr színe.
  • Fecskederes: a fehér színű szőrön kerek barnás foltokat formáz a szőr színe (Békés megyei változat).

Szürke: A fehér szőrű lovakat hívják szürkének, mert csikókorukban szürkén születnek és utána világosodnak ki, de bőrük szürke marad. Az igazi fehér lovat albínónak hívják, ők fehéren születnek és bőrük rózsaszín - szemük általában csókaszem.

  • Szeplős- vagy legyesszürke: világosszürke alapon sötét, általában barna pettyes.
  • Almásszürke: szőrében fekete és fehér kör alakú foltok vannak.
  • Acélszürke: a ló fekete fedőszőrzetén át elővillannak a fehér szőrszálak.

Tarka:

  • Sárgatarka: fehér szőr alapon sárga foltok
  • Feketetarka: fehér szőr alapon fekete foltok
  • Párductarka: a ló fehér szőrét barna vagy fekete foltok tarkítják.
  • Pejtarka: fehér szőr alapon pej foltok
  • Szürketarka: fehér szőr alapon szürke foltok.

Szemszínek

A lovak többségének barna a szeme

A lovak szemszínét, ugyanúgy, mint a szőrzetükét, a pigment mennyisége határozza meg. Többségükben - mivel a bőrük sötét - barna szeműek. Előfordulnak világos szeműek is, az albínók és néha a tarka lovak esetében. Az appaloosa fajtájának pedig mindig kilátszik a szeme fehérje. Létezik az úgynevezett "csókaszem", amikor a normális szemszínhez kékes-fehéres alakzat társul.

  • Barna szem: az írisz sötétbarna, az íriszt körülvevő szemfehérje pedig csak akkor látszik ki, ha a ló ijedt vagy valamiért haragos.
  • Világos szem: lehet világoskék vagy piros. A világos szín nem befolyásolja a ló látását. A világoskék vagy a piros szemű lovat csókaszeműnek, illetve emberszeműnek hívják.

Pataszínek

A lovak patájának, vagyis a szarunak a színe összefügg a pata fölött levő szőrzet színével. A sötét szőrű lábakon a pata is sötét, palaszürke színű. A kesely lábon a pata világos, viaszsárga színű, amit viaszolt patának neveznek. Az is előfordul, hogy egy lónak különböző színű patái vannak - ezt sávolt viaszolt patának hívják. Sokak szerint, minél világosabb a pata színe, annál gyengébb, de állatorvosi tanulmányok ezt nem erősítik meg.

Jegyek

Searchtool right.svg  

A ló jegyei azok a jegyek, amelyek segítségével a lovat azonosítani lehet. A jegyeket a ló személyazonossági okmányaiba be kell vezetni.

A ló méretei

Horse Planes.JPG

A ló méreteit sokféleképpen megadhatjuk. A különböző testtájak az egyes egyedeknél igen nagy eltéréseket mutatnak, van azonban néhány lényeges méret, ami alapján reális méretet kapunk a megmérendő lóról.

  • Marmagasság

A leggyakrabban használt méret a marmagasság, amit bottal vagy szalaggal mérhetünk. A mar (az állat hátán a lapocka fölött kidomborodó rész) magasságának lemérésével adhatjuk meg legmegfelelőbben a ló tényleges magasságát, hiszen a marmagasság a lehajtott és felemelt fejű lónál is ugyanakkora, míg az ennél magasabban található testrészek (fej, nyak) helyzete szinte folyamatosan változik.

  • Övméret és szárkörméret

Jó támpontot adhat a ló alkatának megállapításához, ha megmérjük a ló övméretét. A ló lábának szerkezetéről akkor kaphatunk jó információt, ha megmérjük a szárkörméretét. Az előbbit a mar mögött kezdjük mérni, körbe a hason, az utóbbit a lábszár felénél célszerű megmérni.

Az egyéb mérések általában a lovasfelszerelések kiválasztásához használatosak. A kantár kiválasztásához lemérhetjük a ló kétoldali közötti távolságot a tarkó felé, míg a zablák kiválasztásához a szájszegletek közötti távolságot a ló száján keresztül határozzuk meg. A megfelelő lótakarók kiválasztásához a marbúbtól a farokrépáig mérjük meg a ló hosszát, követve a hát ívét.

  • Súly

Egy átlagos hátasló súlya 3-400 kilogramm. Az igavonásra használt társaik ennél lényegesen nehezebbek a fríz ló például elérheti az egy tonnát is. A pónik súlya egy mázsa (100 kg) körül mozog.

Szaporodás

A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 20 napos megszakítások után kb. 3-5 napig tart.

A lótenyésztés legáltalánosabb módja az, amikor a kancatulajdonos a sárló, azaz a megtermékenyítésre alkalmas kancát a fedezőménhez szállítja. Ha a mén nagyon messze van, akkor a kanca általában eltölt néhány napot a méntelepen.

Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás.

A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes sárló kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az Izlandi, a Fjord és számos egyéb pónifajtáknál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. A végén sok kanca lehet vemhes, de hátrány, hogy ilyenkor nem lehet megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni.

Az ellés

A vemhesség 336 (320–355) napig tart; az ikerellés nagyon ritka. A közelgő ellés jelei a horpaszok beesése, a fartő besüllyedése a farok mindkét oldalán, továbbá a kitőgyelés és a péra (a nemi szerv külső része) megduzzadása. A tünetek általában az utolsó héten megerősödnek, de már hetekkel korábban jelentkezhetnek. A fedeztetés pontos idejének feljegyzése ezért nagyon fontos mozzanat. Amikor a megduzzadt emlő a jártatás után is megtartja méretét, tapintása nem ödémás, hanem inkább mirigyes és a bimbók végén előbb sárgás viaszos majd normális tejcseppek jelennek meg, akkor az ellés néhány napon belül megtörténhet. A kanca akár egy héttel előbb is tejelhet, máskor pedig csak az ellés után indul meg a tej, ez idő alatt a csikót mesterségesen kell táplálni. A kancák a kedvező medenceformájuk miatt többnyire könnyen és gyorsan ellenek.[1]

Az ellés szakaszai:

  • előkészítő szakasz, az ellés jelei megjelennek
  • a megnyílási szakasz, a nyitófájások ideje, pár óráig tarthat, főbb jelei: a nyak izzadása, gyakori lefekvés-felkelés, vizelés-bélsárürítés, valamint a táplálkozás szüneteltetése.
  • kitolási szakasz, hirtelen kezdődik, körülbelül fél óráig tarthat, 10-30 percig többnyire, megjelennek a tolófájások, a lábhólyag felreped és a kanca heves erőlködéssel, gyakran állva szüli meg csikóját.
  • utószakasz, az utófájások következményeként eltávoznak a magzatburkok, időtartama akár 3 óra is lehet.

A kedvező anatómiai tulajdonságok miatt a kancák könnyen ellenek, de felléphetnek komplikációk az ellés közben, ezért a vemhesség utolsó napjaiban ajánlatos a kancákat állandó megfigyelés alatt tartani.

Viselkedés

Legelésző lovak

A lovak minden esetben csoportban élnek, mivel – prédaállatok lévén – a magányosságtól félnek. A lovak nagyobb csoportját ménesnek nevezzük. A lovak egymás közötti viszonya meghatározott. Minden lónak megvan a maga hierarchikus helye a ménesben, amely meghatározza viselkedését. Általában a lovaknál is van főnök. Ha valamelyik másik ló is vezér szeretne lenni, akkor harccal döntik el ki lehessen az. A lovak szeretik, ha kényeztetik őket, de képesek túlzásba vinni az evést, ami nagy veszélyt jelent az egészségükre.

A ló hasznosítása

Ma már a lovakat Magyarországon földművelési munkára, igahúzásra általában nem használják. Főként a hobbi és a sport szerelmesei tartják őket. Másrészt a húsát és tejét hasznosítják. A lovasnomád népek – ahogyan a régi magyarok is – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően a mai napig alkoholos erjesztett italt, kumiszt készítenek.

Lótípusok

Csikó és póni

A lovaknak és a póniknak nagyon sokféle típusa ismert, kezdve a nagy testű, lassú mozgású nehézigás lótól a karcsú és gyors angol telivérig. Egy-egy típus általában a fajták keresztezésének eredménye, de vannak olyanok, amelyeket kifejezetten meghatározott célra tenyésztettek ki. Például egy nagy testű igásló és egy telivér keresztezéséből olyan ló születik, amely egy termetes lovast is könnyen elbír a hátán.

Típusok vérmérséklet szerint

Különböző alkatú, méretű lovakat ismerünk. Ha azt mondjuk, két vagy több ló ugyanahhoz a fajtához tartozik, ez azt jelenti, hogy hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek. A lófajtákat három csoportba soroljuk vérmérséklet szerint:

  • Melegvérű lovak
  • Hidegvérű lovak
  • Nemesvérű lovak.

A póniknál ilyen felosztás nincs.

  • Hidegvérű lovak: Észak-Európából származnak, ahol bőven találhatók kövér legelők a hűvös, csapadékos időjárás következtében. Nem csoda, hogy ebbe a fajtába tartozó lovak mind nagy testűek, és igen erősek, mint a brabanti vagy belga lovak.
  • Melegvérű lovak: Az ázsiai vadlovaktól a Przsevalszkij-lótól és a tarpántól származnak. Élénk, finom csontozatú fajta, alkatuk sokoldalú hasznosításra utal. A lovak „típusát” aszerint határozzák meg, hogy milyen munkára alkalmasak.
  • Nemesvérű lovak: Az anglo-arab egyesíti magában a nemesvérű lovak minden szépségét, finomságát és eleganciáját. Eredetileg a Közel-Keletről és Észak-Afrikából származik, ahol a sovány legelők és a szélsőséges időjárás a kisebb testű, szívós és gyors lófajta kialakulásának kedvezett.
  • Pónilovak: Legfeljebb 148 cm magas és többségükben tiszta vérű őshonos fajta, akárcsak az izlandi póni. A póni lába rövidebb, mint a lóé, de méretéhez képest erősebb. A pónik szívós, öntörvényű állatok.

Típusok hasznosítás szerint

  • Fogatlovak: Azoknak a lovaknak, amelyek fogathúzásra alkalmasak, általában meredekebb a lapockájuk, ezáltal jól felfekszik rá a hám, másrészt a csüdjük is meredekebb. Lábukat magasabbra szokták emelni, ami elegánsan mutat a fogatban, ám a lovaglásnál kifejezetten kényelmetlen.
  • Hátaslovak: A lovaglásra használt állatnak erősnek kell lennie, hogy elbírja lovasát, törzsének pedig keményebbnek, hogy a lovasnak jó ülést nyújtson. Dőlt lapockájának köszönhetően hosszabb és alacsonyabb lépésekkel halad, ami kényelmessé teszi a lovaglást. Ebben szerepe van a kisebb szöget záró csüdjének is. Az izmos far és hosszú hátsó láb az ugrásban válik előnyére…
  • Sportpóni: a hátasló a legjobb tulajdonságaival rendelkezik, szép, arányos testfelépítésű, a vérmérséklete pedig egyenesen tökéletes.
  • Nehézigás lovak: Masszív testfelépítése, vastag csontozata és erős izmai nehéz terhek vontatására teszik képessé.
  • Kocsiló: e típusnak is erősnek kell lennie, mégis könnyebb testűek, ezáltal elegánsabbak. Lábukat magasra emelik. Két egymáshoz illő ló párban igen értékes.
  • Cob: Nyugodt természetű hátasló, amelynek kissé rövid lába és zömök teste van. Hagyományosan az idősebb és testes lovasok használják előszeretettel. A cob sörényét gyakran rövidre vágják.
  • Pólópóni: Kis testű ló. Gyorsan mozog, fordulékony, képes hirtelen felgyorsulni, megállni vagy irányt változtatni. Azonnal végre kell hajtania lovasa utasításait.
  • Vadászpóni: Teste erőteljesebb, kevésbé tetszetős, mint klasszikus hátaspónié. Amellett, hogy jó hátasló, gyors mozgású, és ugornia is tudni kell.

Lófajták

Ló kifogása pányvával egy alföldi ménesből a 19. században
Searchtool right.svg  

A lónak több mint 300 fajtája ismert. Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított.

Néhány ismertebb fajta: angol telivér • andalúz ló • kisbéri félvér • lipicai • arab telivér • Camargue-i ló • Shetlandi-póni

Magyar fajták

Az első állami ménest II. József alapította Mezőhegyesen 1784-ben. A világon egyedülálló módon itt négy magyar fajtát tenyésztettek ki: a nóniusz, mezőhegyesi félvér (furioso-north star), gidrán és az 1984-ben fajtaelismerést nyert mezőhegyesi sportló fajtákat. Mára Mezőhegyesen csak a nóniuszt és a mezőhegyesi sportlovat tenyésztik, a többi fajtát más ménesekbe szervezték át. (A mezőhegyesi sportló 1980-ban debütált a moszkvai olimpián, ahol a magyar csapat IV. helyezést ért el.) Kisbéren a hajdani Batthyány-birtok területén tenyésztették ki a Kisbéri félvér fajtát, gróf Szapáry József Győrhöz közeli bábolnapusztai birtokán pedig a Shagya-arabot.

Ló a művészetben

Szarvasnak átöltöztetett csőrös ló a kínai Ordosz területéről, Nalingaotuból.
Fehér ló az afrasziabi falfreskókról, Üzbegisztánból, Közép-Ázsiából.

A ló ábrázolása kiemelkedő szerepet kapott a lovasnépek művészetében. A legszebb ókori állatábrázolások, közöttük lóábrázolások az eurázsiai művészetekben találhatók meg. Egykor a lovat még az ősi szent állat formájába is átöltöztették. Legismertebb a nevezetes paziriki ásatásban talált lószerszám és díszítése, Rugyenko professzor ásatása az Altáj-hegységben. Ilyen lovak ábrázolásait találjuk az ősi hun-szkíta királysírokban, Kínában, Oroszországban.

A gyógyító lovaglás

A lovaglás mind fizikai, mind mentális, mind lelki állapotunkra gyógyító hatással bír. Ezt felismerve terápiás szakemberek kidolgoztak egy olyan módszert, mely segítségével biztonságos keretek között, speciálisan kiképzett terápiás lovak segítségével e gyógyító hatás biztosítható. E módszer neve a lovasterápia, mely mára már számos, lóval kapcsolatos aktivitásban felfedezte fel, és használja az ember-ló kapcsolat segítő hatását.

Jegyzetek

  1. ↑ Állatfajonkénti jellegzetességek (magyar nyelven). A női nemi szervek, organa genitalia feminina. sulinet.hu. (Hozzáférés: 2011. augusztus 18.)

Farkas

Szerencsére ma már Magyarországon is védett, azaz a délről és északról átkóborolt egyedeket nem lövik ki automatikusan. Hazánkban az I. világháború után pusztult ki és az 1980-as években jelent meg újra; Szlovákia, Románia és Szerbia–Horvátország felől is elkezdett visszatelepülni:

is él néhány falka. Elkóborolt egyedeket többször megfigyeltek a Kiskunsági Nemzeti Parkban is. Magyarországon körülbelül 20 példány élhet.

1991-ben a Balaton-felvidéken ejtettek el egy példányt, és kitömött bundáját az Afrika Múzeumban állították ki Balatonedericsen.

Magyarországon 1993 óta védett, 2001 óta fokozottan védett faj. Kutatók vizsgálják, hogy a klímaváltozás hatására miként változik élettartama, termékenysége, illetve a populációmérete.[1]

Alfajai

Alfajainak számát máig vitatják; a változatok megkülönböztetésében különösen az amerikai kutatók jeleskednek. A vélt és valós alfajok:

A mára már kihalt nádi farkas (toportyán) a Kárpát-medencében élt. Azonosítása vitatott: egyesek szerint a farkas egy alfaja (Canis lupus minor) lehetett, mások szerint az egykor itt is honos aranysakál (Canis aureus). [2]

A kutya (Canis familiaris) a farkas háziasításával létrejött új faj. Régebben a farkas egyik alfajának (Canis lupus familiaris) tartották, de az etológiai vizsgálatok kimutatták a két faj pszichés tulajdonságainak döntő, szelekció eredményezte különbözőségét.

Megjelenése

A nőstények testtömege 12–55 kg (átlagosan mintegy 40 kg), a hímeké 15–80 kg (átlagosan mintegy 50 kg); a legkisebbek az Arab-félszigeten élő (élt?), a legnagyobbak az észak-amerikai farkasok. Testhossza 1,0–1,6 m, amihez hozzájön még a 40–50 cm-es farok. Szőrzete élőhelyétől függően a fehértől a mélyfeketéig változik; Európában általában szürkésbarna. Egy alomban előfordulhat akár minden színárnyalatból is kölyök.

Talpán és farka alatt a terület megjelölését segítő illatmirigyek vannak.

Izomzata, tüdeje és szíve kiválóan alkalmazkodott a zsákmány üldözéséhez: rövid távon sebessége eléri a 60–70 km/órát, és eközben akár 4–5 métereseket is ugorhat. Valamivel lassabban futva (45–50 km/órával) mintegy 15–20 percig képes üldözni a prédát, de ilyen hosszú futás után legalább ennyit pihennie is kell.

Szaglása és hallása egyaránt kitűnő: ha megfelelő a szél iránya, akár 2–2,5 km-ről is megérzi a jávorszarvas szagát; szelíd farkasok 6 km-ről is válaszoltak egy ismerős ember farkasüvöltést utánzó hangjára – a valódi farkasüvöltést valószínűleg jóval messzebbről is meghallják. Látásuknak különösen a mozgást érzékelő funkciója kiváló.

A farkast túlzás nélkül tartják a legintelligensebb ragadozónak. Agytérfogata 150–170 cm³; különleges értelmi képességei a társas életmód eredményeként fejlődtek ki.

Vad alfajai a rókánál jóval nagyobb, szürke, barnásszürke, sárgásbarna vagy fehér színű állatok. (Az alfaj színe élőhelyétől függ.)

Élettartama átlag 13 év, fogságban átlag 15 év. A vadon élő farkas születéskor várható élettartama 5–6 év; a halál leggyakoribb okai a vadászat és a dominancia-harcok közben szerzett sérülések.

Életmódja

Farkasok támadnak meg egy amerikai bölényt

A farkas főleg rendkívül szervezett szociális csoportokban, úgynevezett falkákban él. A falka kommunikációjának elhíresült módja az úgynevezett farkasüvöltés: a farkasok kórusban „énekelnek”:

  • összetartozásuk erősítése érdekében,
  • aktivitásuk szinkronizálását segítendő és
  • annak jelzésére, hogy a terület az övék.

Testbeszédében nagy szerepet kap a hosszú, bozontos farok.

A falka szervezete

A falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket – nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak – ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.) esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.

A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja:

  • az állandó rivalizálással kialakított rangsor és
  • az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése.

Az együttműködés megköveteli:

  • a fejlett szociális intelligenciát,
  • a jó problémamegoldó képességet és
  • a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést.

Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.

A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen azonban hatalmas távolságokat járhat be.

Territoriális viselkedése

Territoriális viselkedése erős, de a terület határait más szociális fajoktól – például a hiénaféléktől (Hyaenidae) – eltérően nem ellenőrzi rendszeresen, mivel ezeket a határokat a szomszédos falkák kölcsönösen elismerik. A letelepedett időszakban a falka csak napi 5–6 km-t jár be; a teljes terület bejárásához ilyenkor mintegy három hét kell – ez a felségterület a falka létszámától és az élőhely adottságaitól függően többnyire 100–300 négyzetkilométer. A területen van az elléshez használt vacok, vannak rajta gyakran használt útvonalak és találkozópontok. A domináns egyedek a napi séta közben vizelettel, ürülékkel, kaparással jelölik az útvonalakat, amiken a talp illatmirigyeinek váladéka is nyomot hagy. Általában 250 méterenként van egy-egy szagjel; a területhatár közelében, a rendszeresen használt csapásokon, az elágazások közelében ennél jóval sűrűbben.

A szagjelekből és a térkép jellegzetes pontjaiból a fejükben kognitív térképet állítanak össze, aminek segítségével képesek átvágni az útvonal kanyarjait, ha sietnek valamiért.

Területüket hevesen védik a betolakodóktól; azokat akár meg is ölhetik. A területet körülbelül 1 km széles határzóna veszi körül; ezt a sávot a szomszéd falkával közösen használják, és általában itt portyáznak a falkából kivert példányok is.

Táplálkozása

Más kutyaféléktől eltérően egyáltalán nem eszik növényeket, csak húst és csontot. Falkában vadászva főleg önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat – egyebek közt rovarokat és rákokat.

A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.

A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.

A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni.Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat. A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.

Szaporodása

A hím sokáig, gyakran egy évnél is tovább udvarol a nősténynek, az ezután kialakuló kapcsolat azonban több évre szól; a két fél erősen kötődik egymáshoz.

A szaporodás a domináns alfa-pár előjoga, vagyis a farkasokra a monogámia jellemző úgy, hogy a kieső alfa-egyed helyét a rangsorban következő veszi át. Az alfa-nőstény az alacsonyabb rangúak szaporodását agresszióval akadályozza; előfordulhat, hogy kölykeiket elpusztítja.

A szaporodási időszak január és április között van, az északi farkasoké később, mint a délebbre élőké. A nőstény évente egyszer ivarzik, az ösztrusz 5–14 napig tart. A párzás után a szuka egy odút ás, amelynek bejárata először lejt, majd emelkedik a vízbefolyás gátlására. Az átlagosan 63 napos vemhesség után vakon és süketen születő kölyköket 3 hétig csak az anya neveli. A számuk változatos, akár 14 is lehet (általában hét). 5–10 nap alatt állnak talpra, a kezdetben kék szemük 10–15 nap múlva nyílik ki. 7–9 hétig szopnak.

A kölykök nevelésében a csapat összes tagja részt vesz, így visszahányt eledellel táplálják is őket – halandósági rátájuk ennek ellenére nagy. A szülőodút 8–10 hetes korukban hagyják el. Játékaikkal ekkor már elkezdik kialakítani saját hierarchiájukat. A gyorsan fejlődő fiatalok 10 hónapos korukban kezdenek el a csapattal vadászni.

Ivaréretté a szukák 2 éves, a hímek 3 éves korukban válnak. Ekkor többnyire elhagyják a falkát, és megpróbálnak másikhoz csatlakozni, illetve újat alakítani. A vadászat és a dominanciaharcok közben szerzett sérülések a leggyakoribb halálokok. Állatkertben közel 15 évig is élhetnek.